Hercegnők és királyi családok hajápolási szokásai

Akár úgy tekintjük a renaissanceot, mint a középkor kifinomultabb folytatását, akár pedig a nagy francia világuralom, a Lajosok régiméjének bevezetőjét, mindenképen fontos dokumentumait szolgáltatja az emberi ízlés fejlődésének, így a divatművészetnek is, melynek szempontjából óriási haladást jelent a XV. század. Több korabeli mű enged betekintést a higiéniai szokásokba is, királynők és előkelő dámák hajápolási szokásaiba. Mi, mint hajgyógyászok, a renaissance kor higiéniai igényeinek fejlődéséről kutakodtunk.

Az itáliai asszonyok a XV. század vége felé legtöbbször gondtalan, henyélő életmódot folytattak, a testápolás és jó táplálkozás jellemezte hétköznapjaikat. Egészen érthető, honnan erednek a kiemelkedően jó minőségű olasz kozmetikumok. Az amúgy apró termetű venezíai hölgyek szemében a magasság az előkelőség jele is volt egyben – ebből a célból komplett faállványokat erősítettek a cipőjük alá, a hajukat is szarv-alakú formára fésülték, hogy alakjuk ezzel is magasabb legyen. Ez a fruzura az ún. “a corna”, amit gyakran gyöngysorokkal vagy ékköves fésűkkel fésültek.

Franciaországban XI, Lajos halálával új divatszellem kelt életre, mely a korlátozást semmi téren el nem ismerte. A modern értelemben vett higiénét nem ismerték, bár a fésülködés biztosan a napi rutin része lehetett, hiszen ruhájukat többnyire aranyból vagy ezüstből készült öv fogta össze, amiről tükör, fésű, olló, varróeszköz, illatszeres üvegecske és festékes doboz csüggött.

1530-ban új divat alakult ki, de az övön csüngő tükör és egyéb szépségápolási eszközök megmaradtak. Ez a divat Andalusiából jött Franciaországba, ahová Castiliai Eleonóra, I. Ferenc második hitvese hozta, aki egykorú följegyzések szerint „túlszárnyalta összes elődeit szépség és kellem tekintetében”. Eleonóra királynénak ajánlották föl velencei céhek az első üvegből készült tükörlapot is, mely később a csiszolt ezüstlapokat helyettesítette. A királynét annyira megbabonázta ez a ragyogó üveglap, hogy ettől a naptól fogva övén hordta kis kézitükrét, amelytől még álmában sem vált meg.

Az illatszereket is nagyon megkedvelték – Henrik királynak már udvari illatszerésze is volt. Chypret, szürke ambrât, rozmarint és narancsszeszt is használtak a nők és férfiak, ismerték a rózsa- és ibolyaillatot. Illatosították a hajukat, levegőt, de még a csipkegallért, keztyűt és — harisnyát is. Muskat szappant használtak, a hajukat pedig sáfrányolajjal kenegették. Ebben az időben a divatos hajviselet a göndör fürtözésű frizura volt, ami a halántékokat elfedte. A fejkötő lassan kiment a divatból, és tollas bársonykalpagok váltották fel.

Az igazi úrhölgyek újabban komolykodó külsőt kölcsönöztek viseletüknek azzal, hogy hajukat vaslemezkékkel gömbölydedre „tupírozták”. Ilyen frizurát viseltek Medici Katalin és a boldogtalan Stuart Mária. Medici Katalin idő- sebb korában különben is szigorú erkölcsbíró lett, így ő kezdte újból az özvegyi viseletet, amely abból állott, hogy két álló esztendeig fátyol alá kellett rejteniök hajukat.

Navarrai szép Margitról és hajviseletéről így írnak a krónikák: „A haja, bár sajnos, fekete, mégis oly bájos hullámokban göndörödik fején, hogy még a gyakran használt aranyszőke parókánál is jobban illett arcához.” Azt azonban elhallgatta az udvarias krónikás, hogy a hiú királyné csupán aranyhajú apródokat tűrt meg környezetében, akiket megnyíratott, akár a birkákat, hogy parókát készítessen a maga számára a hajukból.

Navarrai Margit királyné, aki szívesen verselgetett, egyik poétikus dialógjában azt írja a szerelmes dámáról, hogy nyolc nap óta nem mosta meg a kezét, az arcáról nem is szólván. 1644-ben törvényt bocsátanak ki a mosdási kötelezettségről, mondván: ,,a fürdőbe elméne a tiszta ember, hogy testének tisztálkodása meg légyen óva; kezét naponta és orcáját csaknem ugyanilyen gyakran megmosván, mindétig jószagú lészen”. Az emberek azonban fittyet hánynak a figyelmeztetésnek s a nyilvános fürdőhelyiségeket fentartó borbélyok egyre-másra zárják be helyiségeiket.

Csodálatos módon ragaszkodnak az emberek, még 100 év múlva is, a XVI. századbeli vallásos tilalomhoz, amely pogány szokás nak bélyegzi a fürdést, és csupa kényelemszeretetből és lustaságból elkerülik a vizet. A Napkirály maga is annyira irtózik a víztől, hogy forró nyári napokon is csupán a lábát mártja meg vadászat közben a folyó vízében és mint emlí- tettük, esténként is csupán nedves ruhával törli végig nagy- óvatosan az ábrázatát. A férfiak még kevesebb súlyt fektetnek a tisztálkodásra, mint a nők s az aranybrokát ruhájú szép király jár elől rossz példával. Környezete a „lever”-k (fölkelés) alkalmával lehetőleg távol tartja magát tőle.

*A teljes irodalom elolvasható az alábbi linken: www.mtdaportal.extra.hu